Fájdalom és szenvedés - egy új élet kezdete

1987 januárján kezdődött el minden, amikor 7 éves voltam. Édesapámat súlyos agyvérzéssel vitte el a mentő. Nem tudtuk mi lesz. Édesanyám könnybelábadt szemekkel mondta bátyámnak és nekem: "Apu nagyon beteg lett". Ez a reggel mindent megváltoztatott. Ettől kezdve minden reggel és este imádsággal kezdődött. Nem értettem mi ez az egész, hiszen azelőtt soha nem volt ilyen nálunk.
Eltelt egy év, és édesapám teljesen meggyógyult, pedig ez orvosilag lehetetlennek látszott. Az édesanyámmal folytatott imádságok abbamaradtak, de a kíváncsiság szívemben egyre nagyobb lett. Talán létezik valaki vagy valami, egy felsőbb hatalom? Kérdések tömkelege foglalkoztatott, de senkivel nem tudtam, vagy talán nem is akartam megbeszélni. Isten kegyelmes volt hozzám és egy kedves evangélikus lekészházaspárt vezetett az életünkbe. Így eljuthattam egy táborba, ahol sok-sok érdekes, örömtől sugárzó arcú emberrel találkozhattam. Jó volt őket látni, énekeiket hallgatni és egyszerűen csak velük lenni. Minden más volt, olyan különleges és békét, nyugalmat árasztó. Sajnos a tábornak hamar vége lett. De hála az Úrnak, decemberben elmehettünk egy ifjúsági konferenciára, ahol az énekek egyre jobban szívembe hatoltak. Igen, van valaki, aki beszélni akar velem, segíteni akar nekem, meg akarja bocsátani a  bűneimet. Ő nem más, mint az az Úr Isten, aki édesapámat is meggyógyította. Emlékszem, kaptam egy igés kártyát ezzel az igével:

"Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül,
amely az Úr Krisztus!" (1Kor 3,11)

Felmerült bennem, én is akarom ezt az alapot? Igen, szeretném! Szeretnék személyesen kapcsolatba kerülni azzal az Istennel, aki meghallgatta az imádságaimat, aki létezik, és aki hűségesen mellettünk állt, erőt adott a sok nehézség között! Megnyitottam a szívemet Istennek és éreztem, hogy ott van velem. Így fogadtam el Jézus Krisztus kegyelmét és bűnbocsánatát, megtért fiatal hívő lettem.
1994 májusában úgy tudtam Isten kegyelméről beszélni a konfirmáción, mint aki valódi részése annak. Hálás vagyok Istennek hogy megtalált, és én beengedtem Őt az életembe.
Sok év telt el amióta Isten gyermeke lettem, és ezalatt mindig megtapasztaltam Isten hűségét, szeretetét. Az életem nem lett könnyebb, sőt sokszor küzdelmesebbnek tűnt, mint a velem egykorúaké. Hosszabb távon azonban mindig kiderült, hogy ha törekedtem hűséges lenni Istenhez, Ő mindig gazdagon megáldott. A szívem annyira égett Istenért és a gyerekekért, hogy évekig afrikai misszionárius szerettem volna lenni. Isten azonban más szolgálatra hívott el: óvónő és gyógypedagógus lettem.
A párválasztásban is törekedtem a bibliai normák betartására (vállalva ezzel, hogy néha gúny tárgyává is váltam). Az életem legboldogabb időszakában váratlanul egy fiút vezetett elém, aki rövidesen a férjem lett. Ma már együtt járunk tovább a keskeny úton, naponként keresve az Úr akaratát.
Azóta is életem mottója:

"Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen."
(Róm 11,36)

Pásztorné Kis Gabriella
Oroszlány