Imádság
„Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által.” (Efezus 6:18)
Az imádság egy nélkülözhetetlen lelki fegyver. Mindig kéznél van. Ez egy olyan lelki fegyver, melyet nem lehet otthon hagyni. A Bibliánk otthon maradhat, és legfeljebb a szívünkben vihetünk magunkkal Igéket belőle, de imádkozni bárhol lehet. A korlátokat nem ismerő Istent a világ bármely pontján megszólíthatjuk. Bárcsak meg is tennénk! Egy bizonyságtételt hadd osszak meg veletek, melyet nemrég csendességemben olvastam egy áhítatos füzetben. Egy német hölgy fogalmazta meg a következőket: „Imádság és Isten szava nélkül soha nem teszem ki a lábam a házból. Ezzel a régi fogadalommal kezdtünk neki a bibliaolvasásnak az ifjúsági körben. A 40 éven át folytatott bibliaolvasás nagy nyereséget hozott számomra a Biblia ismerete mellett. De igazán fontos csak akkor lett nekem Isten Igéje, amikor észrevettem, hogy már nem kötelességteljesítésről és tudásom gyarapításáról van szó, hanem szívesen olvasom a Bibliát. Lehetőleg naponta. Hogy is tudhatnám meg másképpen, kicsoda az Isten és mit akar nekem mondani? Ez egyáltalán nem unalmas. Mindig felfedezek valami újdonságot, és mindig adódik valami, amin dolgozhatok magamban. Voltak idők, amikor nehezebben ment a bibliaolvasás. Amikor például csalódtam keresztyénekben, akik igazságtalanok voltak velem. De éppen akkor fedeztem fel a Szentírásban, hogy Isten más. Kijelentéseivel új erőt adott. Különösen szívesen olvasom, amit Pál a börtönből írt kedves gyülekezetének Filippiben. Ugyanakkor ma is nehéznek találom, ha Isten ítéletéről, háborúról, vérontásról van szó. A lényeg: Biblia nélkül lelkileg éheznék." Vajon mi is ezt gondoljuk és így élünk?
A nap gondolata:
Az imádság nem arról szól, hogy miképpen változzanak meg dolgok körülöttem, hanem arról, hogy miképpen változzak meg én. És ha én megváltoztam, megváltozott a világom is. (Németh Dávid)
„Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amit kértem tőle. Én viszont felajánlom az Úrnak. Legyen egész életére felajánlva az Úrnak! És ott imádták az Urat.” (1Sám 1, 27-28).
Sok imádkozó ember esik abba a hibába, hogy amikor megkapja azt, amit Istentől kért, akkor elfelejtkezik Róla. Vagyis az ajándék fontosabbá lesz az Ajándékozónál.
Anna imádsága azért is példaszerű, mert ő nem csak a maga számára kért gyermeket, hanem ezt a gyermeket az Úr számára szánja szolgálatra. Anna tisztában van azzal a nagy igazsággal, amiről ma sok szülő megfeledkezik, hogy a gyermek Isten ajándéka. Anna azt a gyermeket, akit Istentől kért, rögtön fel is ajánlja Istennek. Ezzel arra tanít minket az ige, hogy egy szülő sem sajátíthatja ki magának a gyermekét. Nem állíthatja Istent, még az anyaság jogán sem az emberi vágyak szolgálatába. Sok szülő ott követi el a hibát, hogy miután megkapja a gyermeket, azt mintegy kisajátítja magának. Az ilyen családban a gyermek „kis istenné” válik, akinek minden kívánságát teljesítik, aki szülei felett uralkodik és irányítja őket.
A Biblia szerint a gyermek Isten ajándéka. „Bizony az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom” (Zsolt 127,3). A hívő ember is tudja, hogy gyermeket vállalni, nevelni nagy felelősség, de semmiképpen sem szabad, úgy tekinteni a gyermeket, mint terhet, sokkal inkább úgy, mint drága ajándékot.
Isten nemcsak a gyermekeket kötelezi a szüleik iránti tiszteletre, de a szülőket is figyelmezteti gyermekeik iránti kötelességeikre. „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. Tiszteld apádat és anyádat: ez az első parancsolat, melyhez ígéret is fűződik, mégpedig ez: hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön. Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” (Ef 6,1-4). A Szentírás szerint a gyermek Isten ajándéka, akiket az Úr a szülőkre bízott. Értük nem a korszellem ítélete, nem a közvélemény, nem az aktuális politikai hatalom, de még nem is a történelem ítélőszéke előtt tartoznak felelősséggel, hanem az élő Isten előtt, akitől őket kapták.A „neveljétek az Úr tanítása szerint” parancs arról szól, hogy nemcsak a gyermek táplálásáról, öltöztetéséről és taníttatásáról kell a szülőnek gondoskodni, de a lelki fejlődéséről és erkölcsi neveléséről is. Erre tesz fogadalmat Isten színe előtt gyermeke keresztelésekor minden szülő és keresztülő. A keresztyénnevelés tehát, az Isten igéje szerinti tanítás, meggyőzés a helyes útról, a helyes gondolkodásra vezetés. A biblia a nevelés eszközeként, a fenyítést, a vesszőt is említi, de az sosem kényszerítés vagy megtorlás, hanem rávezetés a helyes útra. S ebben az is benne van, hogy a gyermeket csak arra az útra lehet rávezetni, amelyen a szülő maga is jár Pl. ha a szülő maga is káromkodik, akkor képmutatás a csúnya szóért megpofozni a gyermeket. A gyermeki lélek különösen is érzékeny a képmutatásra. A szülői önkény különösen is ártalmas a serdülőkorban. Ezért is figyelmezteti Pál különösképpen is az apákat, hogy ne ingereljék gyermekeiket. A kényszernél és a verésnél többet használ a szeretet és a személyes jó példa mutatása az élet hétköznapi dolgaiban.
Anna ebben is szép példát mutat a számunkra. Imádságát követte az Úrnak tett ígéret gyakorlati megvalósítása. Amikor eljött az ideje, elvitte gyermekét az Úr templomába, hogy ott szolgáljon. Ezt az utat ma is meg kell tenni minden szülőnek. A gyermek megkeresztelésekor erre tesz ígéretet minden szülő, s ezt így lehet a gyakorlatban megvalósítani, ahogy Anna is tette: „Miután elválasztotta, elvitte magával, és vele együtt vitt egy három éves bikát, egy véka lisztet, meg egy tömlő bort, és bevitte az Úr házába, Silóba. A gyermek még kicsiny volt.” (1Sám 1:24). Ezt az utat a templom, a gyülekezet közössége, az egyház felé ma is együtt kell megtennie szülőnek és gyermeknek. Ha szól a harangszó vasárnap, de a szülő nem indul a templom felé, és nem fogja kézen a gyermekét, hogyan indulna akkor a gyermek.
A keresztyén nevelés értelme és lényege tehát az, hogy gyermekeinket Istenben való hitre vezessük. De hogyan történhet ez meg, hiszen hitet senki nem adhat gyermekének, keresztgyermekének, unokájának, s a hitet nem lehet örökölni sem.
Azt gondolom, hogy itt Isten a személyes tanúságtételt és a példaadást várja el a szülőktől, akiket Ő megajándékozott gyermekeikkel. Tehát nem a küldés, és nem is az intés az első. Egyébként is az „erkölcsi prédikációk” a legtöbb esetben éppen az ellenkező hatást váltják ki, mint amit el akarunk érni velük.
Ahhoz, hogy vonzó és hiteles legyen a szülői példa, személyes meggyőződés kell. E nélkül csak színjáték, hiteltelen mutatvány az egész. Ezért nem azt mondja Biblia, hogy zavarjátok, küldjétek oda a gyerekeiteket, aztán majd hagyjátok őket dönteni, hanem azt mondja: gyermekeitek előtt tanúsítsátok saját hiteteket, azután – ha az Úristen is úgy akarja – ők is eljutnak a személyes meggyőződésre, hitre.
Ma nagy eredménynek tartjuk azt is, hogy ha egy szülő otthon azt mondja gyermekének: menj a templomba. A keresztyén családban azonban ennek így kellene elhangoznia: gyere, menjünk a templomba! Az édes fiam, imádkozzál helyett pedig az, hogy imádkozzunk!
A keresztyén szülő sosem mondhatja azt, hogy miért nem tanítja móresre ezt a gyereket a tanár vagy az iskola, vagy az egyház? Mert a keresztyén szülő tudja, hogy az Úr azért bízta ránk a gyermeket, hogy a családban a mi személyes életünk mindennapi példája által neveljük őt. A nevelés, s különösen is a hitre nevelés elsődlegesen a család, a szülők feladata és felelőssége. Ez a keresztyén nevelés lényege.
A legjobb és a hatásában legreményteljesebb, keresztyén nevelés titka, hogy az édesapa és az édesanya együtt tanúskodnak hitükről gyermekeik előtt. Így érthető, hogy a Szentírás sosem lát egy-egy generációt önmagában, hanem a szülőket mindig felelőssé teszi az utódokért, magatartásukért, hitükért. A tanúskodás hat és visszahat.
A hithez elválaszthatatlanul hozzátartozik a bizonyságtétel. És hát kinek is tartoznánk elsősorban hitünk tanúságtételével, ha nem gyermekeinknek, családunk tagjainak és a közvetlenül körülöttünk élő felebarátoknak? A hiteles tanúságtételhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a példaadás.
Anna imádságban kéri el Istentől gyermekét, és ezért tudja Isten kezére bízva el is engedni őt. Tudja jól a gyermek nem az övé, Isten bízta egy időre rá, hogy nevelje, és ez az Isten számon is kéri rajta, hogy miképp használta a Tőle kapott ajándékot.
Áldja meg Isten ma is az ilyen imádkozó édesanyákat, keresztyén, hívő szülőket, Istenre figyelő és imádkozó családokat! Ámen.